Jó ideje nem írtam már ide. Ennem több oka is van, legfőképp az, hogy nincs időm. Tudom-tudom, olyan nincs, hogy az embernek nincs ideje valamire, maximum nem szakít időt valamire. DE… Nincs De!
Az egyetemi életem tovább sodródik a maga medrében. Egyelőre nem próbálok szemben úszni az árral, inkább sodródok és élvezem az egyetemi élet nyújtotta örömöket. 
Délelőttönként a jól megérdemelt alvás és pihenés, délutánonként és esténként pedig az egyetem tölti ki a mindennapjaimat. Hétvégén meg jöhetnek az éjszakába nyúló tanulások és sörözések. Mikor melyikre van idő. Á igen, már megint az idő.
Lassan véget ér az első hónap az egyetemből és kezd körvonalazódni bennem, hogy mit is vállaltam. Rájöttem már, hogy a kötelezően választandó tantárgyak nevében a választandó azt akarja sugallni, hogy választhatod, de úgyse jut időd azt is megtanulni. 
A simán kötelező tantárgyak előadásai élvezhetetlenek, mivel vagy dögunalmasak vagy érthetetlenek vagy az előző kettő együtt. Így látogatásuk szerény véleményem szerint jószerivel értelmetlen. No azért egyre-egyre be kell nézni. A gyakorlatok a maguk egyszerű csömör valójukban vágódnak az ember arcába. Először még örültem, hogy csupán heti néhányszor 45 percet emésztenek fel ezek az órák, de persze nem gondoltam, hogy 45 percbe belefér annyi ismeret-anyag, ami 4 óra alatt is felfoghatatlan lenne. Ettől eltekintve a gyakorlati órákat többnyire kedvelem. Nincs unatkozás, fölösleges szócséplés, csak az amiért betettem a lábam az egyetemre: OKTATÁS. Nah’ szóval le a kalappal a tanárok előtt, tényleg ügyesek. A miniZH-nak hívott röppentyűk hada persze kicsit frusztrál, mivel ezek 1-1 feladatból állnak és a megoldásukra kapott idő nekem kevés. Lassú és megfontolt vagyok dogaírás terén így ezt még szoknom kell, de ha jól sejtem menni fog ez nekem.
Kezdem megszokni, hogy újra tanulni kell… felidézi az általános iskolás éveket xD Eddig elvoltam a kis világomban, a megszokott emberekkel körülvéve, a rózsaszín felhőkön ücsörögve szemléltem a világot. Mégsem éreztem azt, hogy milyen jó nekem, hogy csak be kell járni a suliba, aztán úgyis elvégzem, van sok szabadidő, stb. Hát jelentem mostmár tudnám értékelni! Hagy menjek vissza!
Node már vissza nem lehet menni, ami volt elmúlt. Előre!!! Tibi az csak Tibi marad. Mosolyogva kezdek neki minden újabb napnak és reményekkel telve, kíváncsian várom a történéseket. Hiszem, hogy rövid úton ki fog derülni, hogy nekem való-e ez az egyetemesdi és ha nem hát ez van. Egyszer úgyis ki kell szállni az iskolapadból és be kell vetni magunkat az élet sodró folyójába… Persze, hogy ezt mikor teszem meg… lehet húzni-halasztani…
De másról akartam én írni, csak épp kaptam egy e-mailt, ami ezt kibuggyantotta belőlem. No de mi is volt az? Áh megvan! Az emberek! Jó ez most így durván hangzott, mindjárt letámadnak a pszicho-mókusok, hogy magamat az emberiségen kívülre helyezem. Nem, nem így van, csak nem tudom másképp éreztetni miről is szeretnék most írogatni. Fürkésztem egy kicsit az új arcokat körülöttem, csupa fura ember. Lehet hogy nem is ez a jó szó. Most itt a ‘fura’ szót nem feltétlenül rossz értelemben értem. Nah lényeg, hogy túl sok olyan emberrel találkoztam, akik valamilyen rejtélyes (nehéz szó xD) oknál fogva olyanok mintha nem akarnának élni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ugrálva-lihegve-örvendezve kéne szaladni, ha egy új ismeretlen ismerős sörözni-dumálgatni-ismerkedni hívja az izzasztóan sanyarú iskolai nap után. Node hogy mindenki ennyire magának való, visszahúzódó, közönyös, pesszimista legyen, mint akiket itt látok… Vagy csak én látom így? Lehet hogy mindenki csapatostul érkezik és nem akarnak újabb ismeretségre szert tenni? Miért van az, hogy ha a szemükbe nézek csak tompa ürességet, fásultságot látok? Vagy itt egyetem-cityben mindenki ennyire céltudatos, munka-orientált tanuló-robot, akiknek minden vágyuk, hogy elvégezzék az egyetemet, munkába álljanak és önnön jólétüket hipp-hopp megalapozzák senki másra ügyet se vetve? Miért nem néznek rá a csodás, zúgó, kínálkozó életre? Miért nem tárják ki a lelküket és élnek? Akárkivel elegyedek szóba, csak feszengést látok. Ha meginvitálom őket valahova, a válasz máris a ‘nem’ – és ennek formáció – lesz. Mintha mindenkinek minden egyes perce előre be lenne táblázva, kőbe vésetten, módosíthatatlanul, átformálhatatlanul. Mintha csak egy előre kijelölt ösvényen járnának a lehetőségek megfontolása nélkül… nem értem… lehet hogy bennem van a hiba… lehet hogy csak rossz felé ‘tapogatózom’, nem tudom, de egy biztos: túl sok, az életbe máris belefásult fiatalt látok. Hogy engem zavar-e? Igen! Mert nem értem miért.
Huh, látszik, hogy éjjel van. Megint rámjött a krónikus szófosás. Ilyenkor esténként mindig ilyen agymenéseim vannak. Kövezzetek meg légyszi, ha sok marhaságot hordtam össze, de most nincs kedvem visszaolvasni. Még annyit, hogy a fent leírtakat nem általánosságban akartam írni, hiszen sok jó, életre való, vidám, spontán emberrel is találkoztam. De nekem ez, hogy is mondjam majdhogynem természetes. Így inkább azon egyéneket akartam kiemelni, akiket nem értek… és mialatt leírtam és mialatt holnap újraolvasom, talán közelebb kerülök a megértésükhöz.
A kesze-kusza sorok, értelmetlen hülyeségek javítása a holnapi napon megtörténik. Addig a kövezést és a máglyán elégetést kéretik visszafogni.
pápá és jó éjszakát!
Pedig tök’ jó, hogy nyár van, mindig van mit csinálni és még a suliban sem kell rohadni. Vááá 3 hét és Egyetem… Mi lesz ott velem???
